Tomi rég túl volt már a fénykorán, mikor megismertem. Jellegzetes peckes járása, ami valaha annyi élcelődés célpontja volt, imbolygó csoszogássá változott, ahogy fogyott az ereje és gyengült a látása. Keserűen fel-felkacagva mesélte, sokan azt hiszik, részegen támolyog, pedig a csak a járdák meredek szegélye miatt kapaszkodik a kerítésekbe hazafelé menet. Alkalmi munkákból élt, és egyre többet ivott. Az iskolások akkoriban már nem vitték el hozzá az angol leckéiket, pedig évekig végezte önként és szívesen a nyelvtanulásban lemaradt tanulók korrepetálását, nagy türelemmel magyarázta a nyelvtant, fordított, fogalmazást írt pusztán szívességből. Egy idő után azonban kezdtek el-elmaradozni a gyerekek, végül már a szomszédasszonya sem engedte át hozzá a bukásra álló kis unokáját.
Tomi valaha egyetemre járt, a falubeliek szerint ott szedhette fel a furcsa szokásait. Olyan választékosan beszélt, mint egy tévébemondó és úgy öltözött, mint egy táncdalénekes. Legszívesebben mellig kigombolt fehér ingben járt. Vállig érő, hullámos haját nagy gonddal ápolta, fésű nélkül soha nem indult el hazulról. Azt is tudta mindenki, hogy Tomi végül nem szerzett tanári diplomát, kicsapták az utolsó előtti szemeszterben. Addigra tökéletesen beszélt több európai nyelven és jelentős olvasottságra tett szert.
Mindenkit meglepett, amikor hazaköltözött a szülőfalujába. A helyi csárdában nem vette nagy hasznát az idegennyelv-tudásának, viszont kiváló pincérnek bizonyult, aki a harmadosztályú kifőzdéből szombat esténként elegáns éttermet varázsolt fénylő táncterasszal, fehér abroszos asztalokkal és külföldi lemezekkel. A vendégek, akik hozzászoktak, hogy konfekcióruhát és egyforma kölnit viselnek, hetente egyetlen éjszakára belekóstolhattak valami igazán különlegesbe: a luxus szórakozóhelyek kápráztató csodavilágában érezhették magukat a csárda koszlott falai között. Romi pedig úgy ragyogott köztük, mint egy élő lampion, táncolt, konferált, felszolgált fáradhatatlanul, és egyre spiccesebben. Hajnalban rendszerint a szakácsnő támogatta haza.
Aztán mennie kellett. Csak találgatni lehetett, miért. Egyesek szerint a táncestek törzsvendégei már-már szabadosan, a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen módon viselkedtek és ez szemet szúrhatott valakiknek. Mások úgy tudták, az ellenőrök találtak néhány üveg ismeretlen eredetű szeszesitalt a pult alatt. Akárhogy is volt, Tomi konkrét magyarázatot, indoklást senkitől sem kapott, egyszerűen csak elbocsátották.
Szerencsére egyáltalán nem keseredett el, azonnal munkába állt a helyi szövetkezetben, annak is egyik jól prosperáló melléküzemágában. Ládákat szögelt össze előre gyártott elemekből. Választékos beszédstílusával és szokatlan fizimiskájával kirítt ugyan a környezetéből, de a munkájára nem lehetett panasz. Az előléptetésre viszont hiába várt.
Aztán jött a rendszerváltás. A téesz feloszlott, az évtizedes tagságért kapott vagyonjegyet hamar elkótyavetyélte. A szülei rég meghaltak, testvére nem volt, egyedül élt. A látása megromlott, úgy mondta, az apró szögek vaklálásától. Eleinte az induló magángazdaságoknál kilincselt munkáért, kevés sikerrel. Hébe-hóba akadt ugyan valami ideiglenes meló, de leginkább távoli rokonok kegyelemkenyerén élt, bőséges szabad idejében pedig gombázott vagy fát gyűjtögetett az erdőben.
A K.-ban első alkalommal megrendezett falunapon összetalálkozott egyetemi cimborájával, a megyei lap tudósítójával. A viszontlátás örömére mindketten alaposan felöntöttek a garatra. A kapatos jóbarátot mélyen felháborította, hogy Tominak nincs munkája. Nagyon szeretett volna segíteni rajta, leginkább jó tanáccsal, ezért írásra buzdította, hiszen egyetemistaként rendszeresen publikált a diáklapban, a novelláit imádták az olvasók. A közbenjárását is felajánlotta a könyv majdani megjelentetéséhez.
Tomi vásárolt egy csomag fénymásolópapírt és hozzáfogott élettörténetének megírásához. Az első fejezetet ízelítő gyanánt postázta az újságírónak, de nem kapott választ. Később küldött neki egy kétségbeesett hangú levelet is, amiben nehéz életkörülményeit panaszolta el. Nemsokára nyomtatásban láthatta viszont az írását, a barát ugyanis leközölte a lapban a ”megrázó olvasói levelet”. Ott állt Tomi teljes polgári neve a kis írás alatt. A falu lelkiismerete ekkor rövid időre felébredt, többen segíteni igyekeztek, amivel tudtak: élelemmel, tüzelővel, némi pénzzel. Megpróbálták rábeszélni, hogy keressen fel végre egy szemészt, mielőtt teljesen megvakul. Nem volt rá hajlandó, rettegett a tűktől, a kórháztól.
A kétezres évek elejének egyik fagyos decemberében kockás füzetlapok lepték el a villanyoszlopokat, rajtuk kézzel írt felhívás. Tomi kérte jó szándékú falubelijeit, hogy vásárolják meg a könyveit, mert már semmije sem maradt, amit pénzzé tehetne, eltüzelni pedig nincs szíve az értékes, ritka köteteket. Páran felkeresték, és aprópénzért vettek tőle lexikont, szótárt. A művészeti albumok meg a regények nem kellettek senkinek. Tomi közben nem győzött magyarázkodni, hogy sajnos télen kevés a bevétele, de csak tavaszig kell kihúznia, akkor lesz munka a gazdáknál. Olvasni meg már amúgy sem tudna.
Valahonnan szerzett egy kis vaskályhát, és apró gallyakkal fűtött be néha-néha, a vaskosabb ágak kivágásához és cipeléséhez nem volt már ereje. Ritkán hagyta el a házát, őt sem látogatta senki. Ha tellett italra, berúgott. Nem tudni, ébren volt-e, amikor a kályhából kipattanó szikrától olvadni kezdett az ágyán a takaró. Az ajtóig vonszolta magát, de a kilincset már nem bírta lenyomni. Füstmérgezésben halt meg.
A temetés után pár napig még beszédtéma volt a sorsa és a halála. A szomszédai, régi munkatársai szerint igazi különc volt. Szerencsétlen alak, aki eltékozolta a tehetségét, az életét. Mondtak róla mindenfélét, egyvalamit kivéve.
Soha senki nem nevezte homoszexuálisnak, melegnek, még buzinak sem.
Nem mondtuk ki, nehogy valósággá váljon.
Utolsó kommentek